Nyáry Krisztián: Szobrok, hősök, indulatok

„Ha vitát nyitunk a múlt és a jelen között, felmerül annak a veszélye, hogy elveszünk a jövőben.”

(Winston Churchill)

Amerika és a volt gyarmatbirodalmak ügye, az ő történelmük, nekünk nincs vele dolgunk. Több ismerősöm is ezzel kommentálta, hogy egy Facebook-bejegyzésben barbárságnak neveztem az amerikai és Nagy Britannia-i szobordöntéseket. Voltak, akik kifejezetten szurkoltak a szobrok ellen vonulóknak – úgymond progresszív szolidaritásból. Ha az ott élők egy csoportját sérti Churchill, Gandhi vagy Jefferson ellentmondásos öröksége, érveltek, akkor joguk van megszabadulni az elnyomó, fajüldöző múlt jelképeitől. Valóban nem vagyok sem brit, sem amerikai, főleg nem ott élő fekete vagy a volt gyarmati őslakos, így nem is kérdőjelezem meg az érintettek indulatait. Csakhogy a felsorolt történelmi személyek öröksége nemcsak a hazájuké, hanem az enyém is. Jefferson öröksége azért, mert a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazójával együtt vallom, hogy minden ember szabadnak és egyenlőnek születik. Gandhié azért, mert hiszek abban, hogy az elnyomás békés ellenállással is megdönthető. Churchillé pedig azért, mert a 20. század legnagyobb történelmi teljesítményének a nácizmus legyőzését tartom, és Churchill nélkül ma jó eséllyel a Német Birodalom egy másodrendű tartománynak polgára lennék – már ha megszülettem volna egyáltalán.

Mai tudásunkkal természetesen lehet kritizálni a rabszolgatartó Jeffersont, ahogy a feketéket sértő megjegyzésekkel illető Gandhit vagy a brit kolonializmus nevében indiaiak tömegét elnyomó Churchillt is. Még arról is érdemes vitatkozni, hogy ma kaphatnának-e újabb szobrot. De arról kár vitát nyitni, hogy nekik köszönhetően jobb és szabadabb hely lett a világ. Ma álló szobraik ezt a közös történelmi emlékezetet jelképezik. Még akkor is, ha vannak olyan tetteik, amelyek ma már nem csak hibának, hanem bűnnek számítanak. De a lényegi örökségüket kétségbe vonni olyan relativizmus, amiből barbárság születik.

Kedd estére végképp Magyarország ügye is lett a szoborellenes indulat. Ismeretlenek „nazi” és „fascist” feliratot festették Churchill városligeti szobrára. Nálunk nem döntötték le, „csak” meggyalázták. Egy nappal később jóérzésű emberek már le is mosták a gyalázatot – akár napirendre is térhetnék fölötte. Csakhogy a történet itt aligha ér véget. Nem csak azért, mert akinek Churchill náci, annak bárki lehet náci – hanem azért is, mert akkor valójában senki sem az. Akkor szabadon válogathatunk történelmet átíró politikai mítoszok között, és nyugodtan stilizálhatjuk Horthy Miklóst harcos zsidómentővé, Vorosilov marsallt pedig galamblelkű demokrata felszabadítóvá. A múltat végképp eltörölni akaró indulatok ráadásul ritkán múlnak el maguktól. A magyar történelem is tele van olyan hősökkel, akik nem voltak életük minden pillanatában bűntelen szentek. Istenigazából csak ilyen hőseink vannak, hiszen a szobrok mögött hús-vér emberek vannak, gyarlóságokkal teli életutakkal. Szinte bármelyik magyar történelmi szereplőről be tudnám bizonyítani, hogy a mai normák alapján nem szobrot, hanem szégyenpadot érdemelne. De érdemes-e leszámolunk a szobortalpazatokon álló hőseinkkel? Nem túl nagy az ár, amit ezért végül fizetünk?

Jefferson rabszolgákat tartott, sőt, egyik házicselédjét teherbe is ejtette, ezért ma elnyomó, rasszista erőszaktevőként emlegetik hazájában a baloldali aktivisták, s ezzel magyar elvi támogatóik is egyetértenek. Szerencsére még senkinek nem jutott eszébe közülük, hogy le kéne dönteni Széchenyi István vagy Wesselényi Miklós szobrait is. Pedig az említett mágnások jobbágyai nem sokkal éltek jobb körülmények között és szabadabban, mint Jefferson rabszolgái. A birtokaikon ingyenmunkát végző tömegek nem költözhettek szabadon, és mindkét reformpolitikus úgy vélte, hogy a jobbágybirtokoknak csak használói, nem pedig tulajdonosai az ott élők. „Túrja a földet, nyomja a parasztot” – írta egy ízben Széchenyi a jószágigazgatójának, de még nyilvános reformprogramjában, a Stádiumban is így fogalmazott: „Törvényeink szerint jussunk is van jobbágyaink minden földjeihez”. A jobbágyság megszűntetését csak – a földesúr szempontjából – önkéntes döntéssel, és csakis örökváltság, azaz a jobbágy által fizetett komoly summa ellenében tartotta elképzelhetőnek. Az akadémia létrehozására felajánlott egyévi jövedelme ingyenmunkások verejtékéből származott. Eszmetársa, Wesselényi pedig éppen olyan előszeretettel nemzett gyermekeket jobbágyai lányainak, mint ahogy Jefferson tette a maga rabszolgájával.

Ha ezeket az elveket ma vallaná valaki, vagy ma bánna így a szabadságukkal megfosztott nőkkel, akkor méltán közösítené ki minden demokrata. De ezt éppen azért gondolhatom, mert ezek az emberek 220 vagy 180 évvel ezelőtt megteremtették a demokrácia feltételeit, és megalapozták a mai napig tartó változást, ami alapján már nem tartjuk alacsonyabb rendűnek a közrendűt a nemesnél, a gyarmati őslakost a gyarmatosítónál, a színes bőrűt a fehér embernél. Az életművük alapvetően arról szólt, hogy több szabadság legyen a világban annál, mint ami akkor volt. A jobbágyság és a rabszolgaság létezése adottság volt a számukra, olyan norma, amit korukban nagyon kevesen kérdőjeleztek meg. Jefferson, Széchenyi vagy Wesselényi munkássága nélkül még kevesebben tették volna. Churchill az első koncentrációs táborokat felállító brit birodalmi hadsereg tisztjéből lett a náci Németország esküdt ellensége, az európai demokrácia és szabadság egyik megteremtője. Sem ő, sem a felsoroltak nem voltak hibátlanok, sőt, bűntelenek sem. De nekik is köszönhető, hogy egy emberi szabadságot korlátozó normából előbb megváltoztatandó szabály, később szabálysértés, majd bűn lett. A mai normát visszavetíteni ezekre a több szabadságot hozó emberekre a történelmi emlékezet felszámolása. Ez pedig – ahogy Churchill mondta – a jövő elvesztését is jelenti. Több mint ostobaság: barbárság.

A szerző író, a Líra Könyv kreatív igazgatója

 

(A cikk a Pesti Hírlapban jelent meg.)